Ne adjatok nevet neki
novella
— Kapcsold ki a felszíni képet — mondta Ordu. — Nem bírom tovább nézni.
Senki nem kapcsolta ki. Hárman ültek a megfigyelő héjban, és mind a hárman maguk elé meredtek. Alattuk lassan forgott a bolygó, kék, fehér és zöld, olyan szép, hogy összeszorult tőle a keringés-szabályozójuk.
— Hatszáznegyven világot jegyeztem fel életem során — mondta Veth halkan. — Volt köztük olyan, ahol a lények kőből voltak, és ezer évig tartott egy gondolatuk. Volt olyan, ahol a levegő égett. Volt olyan, ahol egyáltalán nem volt semmi, csak fény hullott az égből egy üres tengerre, és a tenger ebből tanult valamit. Egyiket sem nevezném szörnyűnek. Ez az első.
— Ne mondd ki — kérte Ordu.
— Ki fogom mondani. Azért vagyunk itt.
A harmadik, Sza, eddig nem szólt. Ő volt a legfiatalabb, és ő nézte a legtovább. A jegyzőkönyvet is ő vezette. Most megszólalt:
— Mondjátok el újra az elejétől. Nekem kell leírnom, és nem akarom elhinni, amit láttam. Ha nem hallom hangosan tőletek, azt fogom gondolni, hogy a műszer hibás.
Veth vett egy fényt — így mondják náluk, amikor valaki erőt gyűjt: a héj falán át beengedett valamennyit a csillaguk világosságából, és hagyta, hogy átjárja a testét.
— Jó. Az elejétől.
I.
— Ez egy fény-világ — kezdte Veth. — Erre számítottunk. Van saját csillaga, jó távolságra, egyenletes sugárzás, folyékony felszín, sűrű légkör. Minden feltétel adott. És valóban: a felszín nagy részét fényből élő lények borítják. Zöld, sűrű, gyönyörű, ahogy kell. Ülnek a helyükön, a csillag felé tartják a felületüket, magukba építik a fényt, ahogy mindenhol máshol. Amíg csak ezt láttuk, nyugodt voltam. Azt gondoltam: még egy világ, ahol az élet megtanulta a rendes utat.
— És aztán — mondta Sza.
— És aztán észrevettük, hogy a fény-lények fogynak.
Ordu behunyta azt, ami náluk a szemhez állt a legközelebb. Hagyjuk: behunyta.
— Kis mennyiségben eltűnnek — folytatta Veth. — Napról napra. Az egyik napon még van egy zöld folt, a következőn már kisebb. Először azt hittük, valamilyen betegség. Aztán megnéztük közelebbről.
Csend.
— Vannak ott másfajta lények — mondta végül Veth. — Nem ülnek egy helyben. Mozognak. Nem tartják a felületüket a fény felé, mert nem a fényből élnek. A fény-lényekből élnek. Odamennek hozzájuk, letépnek belőlük egy darabot, és magukba építik. A fény-lény ott marad, csonkán, sérülten, és megpróbál tovább élni.
— Ez önmagában is… — mondta Sza. — Ha ezt leírom, ez már…
— Ez még semmi — mondta Ordu anélkül, hogy kinyitotta volna, amit behunyt. — Mondd tovább, Veth. Mondd el a másodikat.
II.
— A mozgó lények nem mind egyformák — folytatta Veth. A hangja már nem remegett. Megfagyott: rideg lett és éles. — Vannak köztük kicsik, és vannak nagyobbak. És a nagyobbak…
— Mondd ki.
— A nagyobbak nem a fény-lényeket eszik. A kisebb mozgókat.
Sza letette a jegyzőkönyvet.
— Egymást?
— Egymást. A saját fajtájukat ritkán — bár azt is láttunk. De mozgó a mozgót. Olyat, aminek ugyanúgy van belseje; ami mozog, menekül, és érzékeli, ha darabokra szedik. Az egyik utoléri a másikat, ledönti, magába építi. És Sza — ez a lényeg — még akkor kezdi el, amikor a másik mozog.
— Az nem lehet.
— Néztük. Sokáig néztük. Az egyik nagyobbnak négy támasztéka volt, és sárga a felülete. Utolért egy másikat, aminek csíkos volt a felülete. Ledöntötte. És belekezdett. A csíkos még rúgott. Még hangot adott. Még ott volt — és a sárga már ette. Nem várt. Nem volt átmenet, szertartás, semmi… nem tudom, mit vártam. Talán hogy megvárja, amíg a másik abbahagyja. Nem várta meg.
— Ez az egész felszínen így megy? — kérdezte Sza olyan halkan, hogy Veth alig hallotta.
— Az egész felszínen. A folyékony részben is. Ott a kicsiket a nagyok, a nagyokat a még nagyobbak. A levegőben is: vannak, amik fent lebegnek, aztán lecsapnak. Minden mozgó lény vagy éppen eszik valakit, vagy fut valaki elől, vagy alszik, hogy holnap az egyiket vagy a másikat csinálhassa. Ez a világ egyetlen nagy, lassú, élve felfalás, és a fény csak azért kell neki, hogy legyen mit felfalni — és lássák, mit falnak fel.
III.
Ordu végre kinyitotta.
— Mondjátok meg nekem — szólalt meg —, hogy tudjátok-e, mit jelent ez. Mert én tudom, és szeretném, ha nem egyedül kellene tudnom.
— Mondd — mondta Veth.
— Hatszáznegyven világ. Egyetlenegy sem, ahol az élet ne a fényből élne. Mindenütt ugyanaz: a csillag ad, a lény vesz; egymás mellett élnek, mert nem kell egymásból élniük. Nem szabály ez, Veth. Tény. Mint az, hogy a fény terjed. És most itt van ez a világ, ahol az élet valamikor régen rossz irányba fordult. A lények a csillag helyett egymásból kezdték elvenni, ami kell. Ez rögzült bennük. Ebből épült fel minden. Itt ez a rend.
— Azt nem tudhatjuk, mi történt az elején…
— Nézd meg, hogyan vannak megépítve! A mozgóknak külön szervük van a másik lény szétszedésére. Kemény, hegyes dolgok a testük elején, egyetlen céllal: feltépni egy másik testét. Erre alakultak évmilliók alatt. A test maga a bűn, ha érted, mit mondok. Nem az, amit tesznek — az, hogy nem tehetnek mást.
Sza felvette a jegyzőkönyvet. Amit kéznek nevezhetnénk, remegett.
— És ha… — kezdte, aztán elhallgatott.
— Mondd.
— És ha köztük van olyan, aki tudja? Aki érti, mit csinál? Aki felfogja, hogy a másiknak, akit éppen szétszed, ugyanúgy van belseje — és érzi, megéli, ami vele történik?
Nagyon hosszú csend lett a héjban.
— Láttunk ilyet — mondta végül Veth. — Van egy faj. Két lábon jár, felegyenesedve. Építményeket emel. Fényt készít magának, amikor a csillag lemegy. Jeleket vált a társaival, bonyolultakat, mint mi. Gondolkodik. Ehhez nem fér kétség.
— És?
— És ők a legrosszabbak. Nem azért, mert a legtöbbet eszik — bár sokat esznek —, hanem mert rendszert csináltak belőle. Nem üldözik a másik lényt. Bezárják, szaporítják, egy helyen tartják, felnevelik. Aztán szétszedik, és a darabjait elosztják egymás között. Nem az éhség pillanatában. Előre. Tervezetten. Vannak helyeik, ahová egészben viszik be őket, és ahonnan darabokban jönnek ki. A kétlábúak pedig ezt olyan természetesnek tartják, hogy közben kedélyesen beszélgetnek.
Ordu felállt. Nem volt hová mennie a héjban; mégis felállt.
— Ez a legszörnyűbb hely az univerzumban — mondta.
Senki nem vitatkozott vele.
IV.
— Le kell írnom valamit — mondta Sza. — Nem elég leírnom, mit láttunk. Azt is le kell írnom, mit tegyen, aki utánunk jön.
— Írd — mondta Veth.
Sza írt. Lassan, mert a szavakat keresni kellett; erre a világra nem voltak szavaik. Amikor elkészült, felolvasta:
— A jegyzőkönyv záradéka. Besorolás: teljes megközelítési tilalom. Indoklás: ezen a világon az élet a felfalás elvén szerveződik; a lények egymás testéből építik fel magukat, gyakran azelőtt, hogy a másik léte megszűnne. A jelenség nem elszigetelt. A világ teljes szerkezete. A legfejlettebb faj tudatában van ennek, mégis intézményesítette. Nem ismert, hogy a mintázat terjedőképes-e. Amíg ez el nem dől: leszállni, érintkezni, tanítani vagy tanulni tilos. Ha közelítenek, távolodni. Ha jelet adnak, nem válaszolni. Ne adjatok nevet neki. Ami nevet kap, ahhoz vissza szoktak térni.
— Jó — mondta Ordu. — Add hozzá még azt is: ne sajnáljuk őket.
Sza felnézett.
— Miért ne?
— Mert a sajnálat figyelem. A figyelemből kíváncsiság lesz, a kíváncsiságból közelség. Ezt a világot nem szabad megérteni. El kell kerülni. Mindenáron.
Sza egy pillanatig habozott, aztán leírta.
Veth az utolsó fényt is elvette a héj faláról, majd elfordította a hajót. A kék-fehér-zöld gömb lassan kicsúszott a képből. Egyikük sem nézett vissza. Orduban végre elengedett valami, és Sza először érezte érkezésük óta, hogy nem szorul semmi a belsejében.
Csak egyetlen gondolatot nem tudott letenni. Nem írta bele a jegyzőkönyvbe, mert nem tudta, melyik részébe tartozik.
Az utolsó nagyításon a kétlábúakat látta. Egyik építményükben ültek egy lapos felület körül, szétszedett darabokat emeltek a felső részükhöz, és közben egymásra néztek. Sza még nem látott hatszáznegyven világot. Csak ezt az egyet. És egy pillanatra azt gondolta: nem látszanak boldogtalannak.
És ettől félt a legjobban.